A magyar eszmény László királyban lett kereszténnyé és szentté

Szent László nem tanít, ő nem apostol, de ő küzd, harcol, s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök, a magyar kar, a bátor szív, amelytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg.

A régi vitézséget Szent László tüntette fel önmagán; e jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet, amelynek öröme és eszménye László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla, alakjába beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme.

A kereszténység ezen túl már nemzeti életté, a keresztény király a nép hősévé vált.[1]

Az egyetemes könyörgésekben így fohászkodjunk most a férfiakért és a betegekért:

Add meg, Urunk, hogy férfi híveink Szent László királyban lássák meg az erős hitű, Istenben bízó ember eszményképét!

Add, Urunk, hogy betegeink csodatevő szentednek közbenjárására gyógyulást nyerjenek!

Bákonyi János atya


[1] Prohászka Ottokár püspök beszédeiből (Összegyűjtött munkái, XII. 112-114)

Comments are closed.