Borromeo Károly a milánói hercegséghez tartozó lombardiai Arona grófjának fiaként született 1538. október 2-án. Édesanyját, Medici Margitot, aki IV. Piusz pápa húga volt, már csecsemőkorában elvesztette. Mostohaanyja, Tassea dal Verme klerikusnak adta a fiút, hogy legyen, aki elfoglalja a családnak fenntartott egyházi javadalmakat.
A 12 éves Károly reverendát öltött. A római bencés kolostor kommendátor apátjaként neki járó jövedelmet szétosztotta a szegények között. Tizenhat éves korában Páduába küldték, hogy jogot tanuljon. Tanulmányai befejeztével nagybátyját pápává választották, aki Rómába hívta, bíboros-államtitkárává és a milánói érsekség adminisztrátorává tette Károlyt. Magatartása, életvitele rendkívül világias volt szeretett bátyja, Frigyes haláláig. 1563-ban pappá és püspökké szentelték.
A tridenti zsinat befejeztével, 1565-ben a milánói érsekségen igyekezett végrehajtani a határozatokat. Reformjai számos érdeket sértettek, sokan ellenségesen fogadták. A reform döntő elemének a papnevelés megújítását tartotta, ezért már 1565-ben internátust és iskolát nyitott a papnak készülők számára – ez volt a milánói szeminárium őse. A lakosság vallásos képzésének javítása érdekében felkarolta a Castellis da Castello által 1536-ban alapított hittaniskola ügyét is. Paviában a műveltebb hívők lelki képzésére megnyitotta a Borromeum Intézetet. Papjainak gondját viselte. Hatalmas egyházmegyéjét háromszor látogatta végig. Kivételesen sokat látogatta egyházmegyéjét, hogy személyesen győződjön meg a reformok haladásáról, a vallásos élet megtisztításáról.
Előkelő kapcsolatait sohasem használta fel családi vagy baráti érdekek előmozdítására, csupán a lelkek és Isten Országának előmenetelére. Néri szent Fülöp, látva ezt a fáradhatatlan munkásságot, így kiáltott fel: „Ezt az embert vasból gyúrták!” Jézus példája szerinti jó pásztor volt, Milánó érsekeként az 1567. évi pestis idején, amikor a város vezetői valamennyien elmenekültek, hősies önfeláldozással állt helyt a vész sújtotta városban, és ápolta a betegeket. Vagyonát, az ínséget szenvedőkre költötte, és ahol orvossággal már nem tudott segíteni, vigaszt öntött a lelkekbe. Menhelyeket állíttatott föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazoknak, akik saját házukban maradtak. Ezeknek – főleg a betegeknek és a haldoklóknak – az érsek ambuláns szolgálatot szervezett. Helytállása miatt az 1567-es járványt később „Szent Károly pestisének” nevezték el.
A járvány idején megfogadta, ha az Úr véget vet a szenvedésnek, hálából elzarándokol a franciaországi Chambérybe, ahol Jézus halotti leplét, az egyház egyik legnevezetesebb kegytárgyát őrizték. Akkoriban meglehetősen viszontagságos útnak számított az átkelés az Alpokon, ezért Emanuele Filberto herceg, aki meg akarta kímélni Károlyt az ezzel járó törődéstől, Torinóba vitette a leplet, amit azóta hívnak torinói lepelnek.
Minden vagyonát a szegényekre költötte, a templomokban, kolostorokban és a szerzetesrendekben elburjánzott visszaéléseket felszámolta. Szolgálata felőrölte erejét. Negyvenhat évesen halt meg. V. Pál pápa avatta szentté 1610-ben. 1613 óta ünnepét november 4-én tartják.
Urunk, Istenünk, őrizd meg népedben Borromeo Szent Károly püspök lelkületét, hogy Egyházad szüntelenül megújuljon Fiad képmására, és így megismertesse Krisztust a világgal. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar Kurír
