Jézus majdnem minden tanítványa Keresztelő Szent János köréből került ki, de János az, aki Jézus első pillantására Őhozzá csatlakozott. Péter és András után bátyjával, az idősebb Jakabbal együtt Jézus a Genezáreti-tó partján hívta el tanítványai közé. János alig húsz-huszonkét éves lehetett, amikor találkozott Jézussal. A tanítványok között Judás-Tádéval együtt ők ketten lehettek a legfiatalabbak. Nevének ünnepét dec. 27-én magába vonja a karácsony vakító dicsősége. Van valami megható abban, hogy még névünnepe is az ő Isteni Jóbarátjának születési ünnepe mellé került a liturgiában. A Szentírás-magyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: ..a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban.
Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: ,,Asszony, íme a te fiad!… íme, a te anyád!” (19,26). Húsvét reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat.
Evangéliumában sok az olyan részlet, ami négyszemközt történt meg Jézus és valamelyik szereplő között. Például csak Jézussal együtt hallgathatta meg János a Nikodémussal való éjszakai beszélgetést. Csak Jézustól értesülhetett a szamáriai asszonnyal Jákob kútjánál váltott szavakról. Egyedül ő hallotta és jegyezte fel az Utolsó Vacsora asztala mellől elvonuló Jézus magányban elsuttogott főpapi imáját.
Az Apostolok Cselekedeteiben János általában Péter, az apostolfejedelem kísérői közt van. Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél, hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gál 2.9).
Mindarról, amit látott és hallott. János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó-római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Pál Efezusban működött, János nem járt ott (54-57 között). A zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt elhagyta Palesztinát és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban (a mai Törökországban) telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány is mondja.
A legenda szerint – mivel János Efezusban nem volt hajlandó a pogány isteneknek áldozni – Domitianus császár parancsára Rómába vitték és ott lobogó tűz fölött forró olajban kínozták, amit sértetlenül túlélt. Ezt követően a császár Patmosz szigetére száműzte, ahol megélt látomásait a Jelenések, az Újszövetség utolsó könyvében írta meg. A képzőművészetben a Patmosz szigeti jelenet a leggyakoribb. Néha kehellyel a kezében ábrázolják, mivel a legenda szerint a mérgezett ital sem ártott neki. Jelképes állata a sasmadár.
A hagyomány szerint Domitiánus halála után 96-ban Szent János apostol visszatért Efezusba, ahol feltámasztotta hűséges követőjét, s itt is fejezte be életét. Valamikor 99 és 102 között halhatott meg, már túl a kilencvenedik évén is, más hagyomány szerint 120 évet is megélve, így egyedül János nem halt vértanúhalált apostoltársai közül.
Egészen bizonyos, hogy az ő idejében már megvolt a többi három, un. “szinoptikus” evangélium. János ismerte ezeket és fölöslegesnek tartotta volna megismételni. Emellett -ismerve már az első század végén megjelent, Jézus Isten-voltát tagadó eretnek elméleteket – János kijelentő módon beszél a Fiú-isten örök istenségéről és megtestesüléséről. Örökké feledhetetlen az, amit ő végső évtizedeiben ismételgetett tanítványainak Efezusban: “Fiacskáim, szeressétek egymást!”
Forrás: Új Hajtás
