Egyházmegyénk és intézményünk védőszentjére, névadójára emlékeztünk a június 27-ei ünnepi szentmisén, ami különleges élményt adott, hiszen az Erzsébet-tábor hittanos táborában résztvevő gyermekek is csatlakoztak tantestületünkhöz.
Iskolalelkészünk, Bákonyi János atya homíliájában az evangéliumban megfogalmazott tanításból kiemelte: szeretetünk Isten és az emberek iránt mindig legyen hiteles és őszinte. Majd felidézte Szent László király életét, valamint uralkodásának követendő momentumait. Milyen ember volt László?
„Hűséges és odaadó volt tehát a Teremtőhöz fogadalmakban és felajánlásokban, jóakaratú a népével, bőkezű a külföldiekkel, adakozott az alattvalóknak, irgalmazott a megkínzottaknak, s az elnyomottak hatalmas megszabadítója volt. Jóságos hát indulatában, megfontolt a tanácskozásban, igazmondó a beszédben, állhatatos az ígéretben, igazságos az ítéletben, derűs a korholásban, s az ítéletek mérlegelésekor nem annyira ítélni félt, mint megítéltetni: úgy hitte, őt magát inkább fenyegeti rettenetes ítélet, mint azokat, akiket ő ítélt meg. Ezért az igazság szigorát az irgalom szelídségével mérsékelve olyannak mutatkozott, hagy alattvalói inkább szerették, mint félték. Mert az ország kormányzása néki nemcsak rangot adott: gondot is. Nem a maga, hanem – az apostol szerint – Jézus Krisztus javát kereste (vö. Fil 2,21) kesergés nélkül. Ezért a tények s elnevezésük sajátságai miatt mintegy nevét változtatva, minden népe kegyes királynak hívta.” (Részlet Szent László király legendájából)
János atya a nyári szünetre megszívlelendő jótanácsokat adott: a gyermekeknek és a pedagógusoknak is legyen igaz célja, ahol, mint egy csapatban felelősek vagyunk egymásért. Építsünk együtt valódi közösséget, hiszen a lehetőség bennünk van!
Végül egy történetet kaptunk útravalóként egy fekete lufiról:
„Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A néger fiúcska egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
– Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?
A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:
– Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.”
Minket is így emeljenek magasba vágyaink, Isten- és emberszeretetünk!
Takácsné Makrai Éva tanító
