A katolikusok fő ünnepei közé XI. Piusz pápa vezette be az 1925-ös szentévben december 11-én Quas Primas című enciklikájában. A pápa elhatározásának háttere, hogy ebben az időben erősödni látta az ateista kommunizmus és a szekularizmus eszméit és ezt a Krisztustól és az egyháztól való elfordulás veszélyeként értékelte.
Eredetileg a Mindenszentek ünnepe előtti vasárnap tartották, a II. vatikáni zsinat után, 1969-ben került az advent előtti utolsó vasárnapra. Az ünnepen a megelőző vasárnapoktól eltérően, zöld helyett fehér ruhában miséznek a papok.
Ezen ünnep a liturgiai évkör utolsó vasárnapja, az egyházi év vége. Adventtel (advent első vasárnapjával) új egyházi év kezdődik.
Bár ünnepként új, az alapgondolat az első keresztény közösségek idejére vezethető vissza és az Újszövetség számos része utal rá, többek közt Jézus és Pilátus párbeszéde János evangéliumában, amelyben Pilátus kérdésére, hogy valóban király-e Jézus, ő ezt válaszolja: „Az én országom nem e világból való.”
A filippiekhez írt levélben idézett himnusz a feltámadás által megdicsőült Krisztus méltóságát a királykoronázás mozzanataival írja le. Krisztus az utolsó ítélet bírája is. (Ezt jelképezi, hogy a II. vatikáni zsinat után Krisztus király ünnepe lett az egyházi év jelképes vége.)
„Krisztusról mint királyról a liturgikus év folyamán többször megemlékezünk, ez az ünnep azonban más, hiszen nem csak kiemeli Krisztusnak a világmindenségre kiterjedő hatalmát, hanem az egyházi év végén előremutat a történelem végső, nagy napja felé, mikor mint Úr, s Király jön majd el megítélni mindeneket” – írta az ünnepről Somfai Elemér.
Az ünnep tartalmát kifejezi az ekkor tartott szentmisékben gyakran felhangzó himnikus latin röpima: „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat„, azaz Krisztus győz, Krisztus kormányoz, Krisztus uralkodik”.
